Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jucika, a labdaanyu

2012.08.13

Szokás szerint olvasgatva a neten, egy olyan cikk került elém, amiben azt taglalták, hogy az elhízott emberek munkaképessége közel nem olyan, mint azoké, akik a normál súlykategóriába tartoznak. Mindezt persze általánosítva, azt ugyan nem részletezve, hogy fizikai vagy szellemi munkáról van szó. A cikk lényege az volt, hogy a túlsúlyunk fordítottan arányos a munkaképességünkkel!

A sorok között olvasva egy régi kolléganőm jutott az eszembe. Mivel kiadni nem szeretném a személyét, hívjuk most Jucikának. Évekkel ezelőtt egy forró nyár közepén megkaptam egy pultos állást. Egyszerű kis hely volt, sült hal, sült krumpli, hamburger, sör, bor, üdítő. 45 fok meleg bent, szűnni nem akaró kígyózó sor a büfé előtt. Jucika volt ez egyszemélyes konyhai hadsereg. Ami ott dolog akadt, az maga volt a borzalom. Az én dolgom éppen hogy kevésbé volt fárasztó, megszámlálhatatlan kilométert tettem meg a hűtők között.

Jucika bizony elmúlt 50 éves és csodák csodájára már pedig bírta a fizikai megterhelést! A maga kerekségével úgy pattogott, mint a pöttyös labda! Olyan sebességgel rakta össze a rendeléseket, hogy a szám tátva maradt! Ha épp nem volt vendég, várt rá a panírozás, zöldségvágás, mosogatás, rendrakás, stb...

Tisztelettudó fajta vagyok, ha épp nem volt dolgom, megkérdeztem, segítsek-e. Mégiscsak idősebb, és egyáltalán, ha van 5 perc szünetem, mit tátsam a számat, miközben szétdolgozza magát.

- Jucika! Segítsek?

- Köszi, nem kell kicsikém, pihenj inkább, van neked is elég dolgod!

Aztán megint.

- Jucika! Biztos ne segítsek? Most épp ráérek!

- Ülj le kicsikém, fél óra múlva jön a tömeg!

Biztos, ami biztos alapon ezt napjában többször is megkérdeztem.

… délután fogytán voltak az üdítők a hűtőből, kezdtem behordani a raktárból sorba a teli rekeszeket, hogy szépen sorban berakjam a hűtőbe. Persze én így az első napom második felére már félholt voltam, de amit meg kell csinálni, azt meg kell, nincs mese! Még kettőt se fordultam, Jucika már ott pattogott az üvegekkel a kezében, pakolta hűtőbe, mert ő jött és segíteni akart. Ciki, nem ciki, kitört kikívánkozott belőlem a kérdés:

- Te mondd, ezt hogy bírod?

- Mit kicsikém?

- 12 órában itt pattogsz, mint a labda! Jössz, mész, teszed a dolgot megállás nélkül! Te sem vagy egy nádszál, és kb. 20 év van köztünk. Egyáltalán mikor veszel levegőt?

- Kicsikém! Ez csak hozzáállás kérdése! Köze nincs se az éveimhek, se a kilóimhoz! Azt nem mondom, hogy nem vagyok fáradt! Csinálom, mert ez a dolgom! De, ha már egész nap azt kérdezgeted, hát segíthetsz! Amíg én hagymát vágok, megmoshatnád a salátát. Ha nem jön vendég, meghívlak egy kávéra!

Na így kezdődött a mi barátságunk, ő lett az én „labdaanyum”, én az ő „kicsikéje”! Ahogy időnk engedte (ami alig volt), sokat beszélgettük. Ott segítettünk egymásnak, ahol csak tudtunk, ha már együtt szenvedünk.

…elérkezett az ősz, a szezonnak vége lett, a büfé bezárt. Mindketten másik munkahelyre kerültünk, de a barátság maradt. Aztán egyszer az új főnököm megkérdezte tőlem:

- Szeretnék felvenni valakit! Van esetleg ismerősöd, aki úgy pattog, mint te?

- HÁT HOGYNE!!!!

Stella

Duci vagyok,

Kösz jól vagyok!

…valószínű így is maradok!...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.